Hajnali öt óra, és nem akarok sehova se menni, reggel nyolcig legalább. Nem akartam megszólalni koreaiul, de kénytelen voltam.
- Nem tudom, hogy hívnak, de nem is érdekel. Hagyj pihenni, ha felkeltem beszélhetünk, kösz - tudom bunkó voltam, de nem állt szándékomban. A srác még mellettem volt, majd ő is megpihent, fárasztó lehetett neki, az éjszakai ébrenlét.
Reggel frissen keltem fel, mellettem pedig a srác összekuporodva aludt... és a táskámat ölelgette. Próbáltam nem felkelteni és lassan kiszedtem kezéből tulajdonom, minek hatására átfordult oldalára, de szerencsémre nem kelt fel. Legalább ezt megúsztam. Elmentem átöltözni, a táskát a hátamra dobtam, majd az ajtó felé vettem az irányt, de pechemre megint ott állt!
- Jó reggelt álomszuszék! - köszöntöttem mosolyogva, de mit sem reagált rá.
- Indulhatunk? - morogta az orra alatt.
- Mégis hova? - kérdeztem aggódva, de a válaszra várnom kellett még. Fogott egy taxit, majd miután elmondta a sofőrnek a címet, kényelmesen elhelyezkedett a helyén. Viszonylag gyorsan telt az út, amit végig szó nélkül töltöttünk.
Egy épület előtt álltunk meg, miután ő a összeget kifizetve szállt ki a járműből, várva, hogy hasonlóképp cselekedjek, amit azonnal meg is tettem. Amikor felnéztem a JYP Entertainment felirat szúrta ki szemem, ezzel választ kapva iménti kérdésemre.
- Ide! - a szeme mosolygott.
- Te meg ki vagy? - kérdeztem tőle értetlenül.
- Ehhez a céghez tartozom én is. Üdv a brigádban! - Nem értettem semmit, addig megvan, hogy ide tartozik, de más nincs. Beljebb lökött az ajtón, ahogy megint a kedvencemet kaptam meg, vagyis a vendég kitűzőt.
Újból az igazgató úr ajtaja előtt találtam magam, ezúttal egy személyes kísérettel. A fiú kopogás nélkül ajtót nyitott, majd leültettek minket.
- Üdv kisasszony! Sokáig agyaltam a foglalkoztatásán, mire igent mondtam. Egy csapathoz osztom most Önt be, de ne aggódjon lesz még megterhelőbb feladata is! - kezdtem megrémülni, viszont szeretem a kihívásokat is. Egy szó se jött számra, ezért csak egy bólintással adtam tudtára, hogy megértettem szavait.
- Majd vele leszünk, főnök? - téved pillantásom a mellettem lévő fiúra, mikor hangja megüti fülemet.
- Igen, ő segít majd nektek a nagyobb nehézségekben... - a srác tapsikolni kezdett örömében, mint egy kisgyerek. - Kérlek, mutasd be a többieknek is, Jackson!
- Szóval Jackson... - ezt megjegyeztem. Kik lesznek még és hányan? Mibe vágtam én bele? Kezdek félni, de nagyon is!
Az épületen belül, ezúttal egy gyakorló terembe mentünk, ahol hatan voltak, és mindenki a földön evett. Meg is feledkeztem magamról, éhes vagyok... Ezt a pechet! Mégis mikor ehetek?
- Srácok, ő segít nekünk majd a nagyobb nehézségekbe! - az idő is megállt, mikor Jackson közölte ezt a fantasztikus hírt velük, miután én kellően, a hagyományokat követve köszöntöttem őket.
- Annyeonghaseyo! Mi vagyunk a GOT7 - köszöntöttek egyszerre. Körül néztem és két srácon megakadt a tekintetem... Ők voltak a szórakozottak, akiket 'hazaküldtek játszani'. Mily meglepő fordulat.
- Azt hiszem, tegnap láttalak titeket - nevetem el magam, s karom megemelve egy magasabb és egy alacsonyabb srác felé bökök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése